Gábor blogja: Liturgia

Az Úrral való találkozásaink.
Ő mindenütt jelen van, lát engem, hallja szavamat. Összegyűlünk az Ő nevében, s Ő velünk van - így mondta. Mindez alatt értem a mindennapokat, mindenvasárnapokat. Kell e keresnünk helyeket, alkalmakat, amelyek a mindennapoktól eltérnek?

A feltett kérdésre a februári ultreyát akár válasznak is tekinthetjük. Ilyen élményekben, ennyi kegyelemben és megerősítésben a megszokott vasárnap nem részesít. Ha magunk megyünk zarándoklatra, ott is tapasztaljuk, hogy a kegyelem túlcsordul. Az első legyalogolt óra után már régi barátok lépdelnek melletted.

Vajjon egy templomban, amely sokunk számára "a megszokott" szent hely, nem juthatunk-e a kegyelem bővebb forrásához? Vannak papok, akiknek szentmiséjén elegendő a z úrfelmutatás méltóságában részt venni, a tiszteletet sugárzó lassú mozdulatait szemünkkkel követni. Már közelebb kerültünk a Misztériumhoz.

Az ünnepi nagymisék szerintem mind ilyen alkalmak. Nem szükséges fogy főpap celebrálja. Énekes mise, - szépen éneklő hívekkel/kórussal - biztosan mozgó aszisztenciával már egy felhősorral magasabbra emelte lelkünket. Adjuk hozzá az aktuális ünnepnek a mondanivalóját, hangulatát, az olvasott evangéliumot, s máris biztos, hogy kifényesített lélekkel térünk haza.
Kőbevésett szabálya életünknek: több a hétköznap, mint az ünnep. Hát akkor? A az Úr felkent szolgáinak nagy felelőssége, hogy mozdulataik hétköznapokon se se beszéljenek  holmi rutinról, a tabernákulum kinyitása nem hasonlíthat a konyha szekrény nyitásának mozdulatára. Az elkapkodott keresztvetésektől a megspórolt térdhajtásig lehetne sorolni mindazt, ami akár peccatum is lehetne. Főleg ha a hívő észreveszi és hiányolja.  S még nem is beszéltünk antifónákról, himnuszokról, szekvenciákról...
Ha folytatnám, csak akkor tenném, ha hozzászólásaitok kicsit irányba állítanának. Bár aligha hiszem, hogy mindez csak néhányunk problémája...